Községünk lakói a XVIII. századi gazdasági összeírások (ún. diciálisok) tanúsága szerint már a falu újratelepítését követő időben tartottak sertést, később pedig a sertéstartás jelentősége tovább nőtt a juh- és marhatartás rovására is.
A régi paraszti világban a disznóvágásnak nem pusztán gazdasági jelentősége volt, de fontos társadalmi esemény is volt. A disznóvágásokra a hideg téli időszakban került sor, hogy elkerüljék a hús megromlását. A disznóvágás előtti napok serény készülődéssel teltek el, a gazda előkészítette, megtakarította a disznóvágás eszközeit, kellékeit, a gazdaasszony pedig hagymát, fokhagymát pucolt, előkészült a sütésre-főzésre. Maga a disznóvágás kalákában zajlott, arra meghívták segíteni a család rokonait, barátait, ismerőseit, a felkérésnek nem illett ellent mondani. Ikladon nem volt divatban böllért hívni az ölésre, minden rokonságban akadt legalább egy, de inkább több férfi, aki mestere volt a disznó feldolgozásának, a hús tartósításának.
A disznóvágás napján a gazda kelt fel legkorábban és odatette az üstre a forrázó vizet. A férfiak már pirkadat előtt gyülekeztek és egy kupica erős házi pálinkával indították a napot. Utána kivonszolták a szerencsétlen áldozatot az ólból és nyaki ütőerének elvágásával vágták le. A kiömlő vért a gazdaasszony egy lábasban fogta föl, ebből készült a reggeli, a sült hagymás disznóvér. A disznó megtisztítása és pörzsölése sokat változott az idő folyamán. Ikladon teknőben forrázták a disznót, és szőrének nagy részét kaparókkal eltávolították a pörzsölés előtt. Utána rémfára (egy négylábú, fából készült szerkezetre) került a sertés, majd következett a pörzsölés. A pörzsölés után a disznót lemosták, majd a legügyesebb férfi szétbontotta az állatot. A további munkák nagyobbrészt már a kamrában történtek. Itt a sertést apró részekre bontották, kikanyarították a szalonnákat (spek) és a sonkákat, ill. a zsírnak való szalonnát (smea) és a disznósajthoz való dolgokat is külön tették. Általában csak akkor láttak a reggelihez, amikor a sertés már "benn volt" (ti. a kamrában). Közben az asszonyok belet mostak, majd megfőzték a hurkához való rizst. A reggeli után került sor a kolbász (vurst) és a hurka elkészítésére. A kolbászhúst a húsdarálók elterjedése előtt késsel vágták apróra, majd sóval, borssal, fokhagymával, paprikával és köménnyel ízesítették. A beízesített, megkevert kolbászhúst a megtisztított, kétszeresen átmosott belekbe töltötték. A régi kolbásztöltőket a hasfallal kellett tolni, később elterjedtek a hajtókaros töltők. A kolbász töltése után ebédre került sor, ahol vagy pörköltet vagy sült belsőséget szolgáltak föl. Ezután a hurka előállítása következett. A hurka alapját a főtt rizs szolgáltatta, erre került rá az összevágott vagy összedarált belsőség (szív, tüdő, máj, vese, lép, fehérmáj - vajszléva) és némi szalonna. A hurka ízesítése eltért a kolbászétól: sót, paprikát, borsot és majoránnát használtak hozzá. Töltése hasonlóképpen zajlott, mint a kolbászé. Ezután a disznósajt elkészítése zajlott, amelyhez a főtt fejszalonnát és fejhúst össze kellett vágni, majd a kolbászhoz hasonlóan befűszerezni. A disznósajtot az állat alaposan megtisztított gyomrába töltötték. Míg a sonka, a kolbász és a szalonna nagy része füstöléssel került tartósításra, addig a hurkát és a disznósajtot forró vízben kellett kifőzni a megromlás elkerülése végett. Mivel a hűtőszekrény, hűtőláda a régi világban ismeretlenek voltak, a főtt kolbászt és oldalast zsírban tartósították, a sonkát, szalonnát és vastagkolbászt (suvurst) pedig a füstölés előtt jó alaposan be kellett sózni, hogy meg ne romoljon.
A disznósajt töltése és a sózás után általában a disznótoros vacsora következett, ahol az egész rokonság, gyakran 30-40 ember is részt vett. Az ikladi disznótoros vacsora hagyományosan négy fogásból állt: az első volt a húsleves, amit hosszútésztával (núla), kockatésztával (flekala) vagy májgombóccal (lévaknéla) szolgáltak fel. A második fogás főtt hús és szalonnás káposzta (krautspek) volt, amihez reszelt tormát adtak. A torma általában vadon nőtt az ikladi kertek aljában, gyakran csak a disznóvágás napján szedték ki a földből. A harmadik fogás volt a disznótor csúcsa, ez sült oldalasból, sült pecsenyéből (prálö), sült kolbászból és hurkából állt. Negyedik fogásként süteményeket szolgáltak föl. A vacsora után a rokonság gyakran hajnalig együtt maradt, a férfiak anekdotáztak, kártyáztak, beszélgettek, később a jó borok hatására dalolásztak is.
A zsír kifőzése és a füstölés a régi világban általában a disznóvágás másnapjára maradt.
Az itt leírt disznóvágások ebben a formában az 1980-as évek elejéig éltek, mára sajnos elterjedtek a "csak minél előbb legyünk túl rajta" típusú disznóvágások, amiknek már nincs meg az igazi hangulatuk. Mivel disznót is mind kevesebben tartanak, a házi disznóvágások szokása néhány évtizeden belül valószínűleg végleg eltűnik...